|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 13 találat | lapozás: 1-13 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Bíró Antal 2001. augusztus 5.Megjelent Bartalis János jelenleg dévai templomigazgató, történész könyve Halálra ítélve főcím alatt az erdélyi ferencesek története 1949-1989-ig. A könyv forrásjellegű. Az itt összegyűjtött adatok segítségével fogják megírni majd a ferences provincia történelmének újabb fejezetét. A könyv szerkesztője és egyben írója tizenkét ferences kéziratos visszaemlékezését - P. Balázs Aba, fr. Bálint Rókus, P. Bartók Albert, P. Benedek Domokos, P. Bíró Antal, P. Daczó Lukács, fr. Daian Szabin, P. Ferencz Ervin, P. Kádár István, P. Márk József, P. Pap Leonárd, P. Szalontai Barnabás, - valamint dr. P. Bálint Szálvátor és dr. Boros Domokos P. Fortunát kéziratait, P. Puni Emil jezsuita ex-provinciális szóbeli vallomását és saját élményeit használta fel forrásként. A könyvet a Szent István királyról elnevezett ferences rendtartomány (felelős kiadó Böjte Csaba OFM) adta ki. /Fodor György: Új egyházi kiadvány. = Vasárnap (Kolozsvár), aug. 5./2005. március 3.Szászváros kis város Dél Erdélyben, a történelmi Hunyad megyében, a város magyarsága rendre apadt s jelenleg már a szórványok szórványának tartjuk számon magunkat, írta a városról hírt adó olvasói levél. 1989 után sikerült újra indítani a magyar óvodát és iskolát, ezeknek benépesítésében az oroszlánrészt Böjte Csaba ferences atya vállalta. A templomokban emlékünnepségeket rendeztek gróf Kún Kocsárdra és gróf Kuun Gézára emlékezve, az egyháznak és a nemzetnek szentelt munkásságuk ismertetésével. Bíró Antal ferences szerzetes előadását hallgatták meg az egyetemes imahét alkalmával, aki verseiből is felolvasott. /Bíró J. Antal: Szászvárosi hírek. Postafiók rovat. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 3./2006. szeptember 26.65 évi töretlen hitű szolgálat után mutatta be vasmiséjét Bíró Antal ferences atya Szászvárosban, a római katolikus templomban, kilencvenedik életéve küszöbén. Székelyföld szülöttjeként nem volt könnyű élete a szórványban, ahol hitéért többször meghurcolták, tanári pályáját megtörték. Idős korában eljött Szászvárosra, hogy az ide plébánosként kinevezett Böjte Csaba atyán segítsen. Áldozatos munkáját, elsősorban Böjte Csaba méltatta. /Gáspár-Barra Réka: Bíró Antal atya vasmiséje Szászvároson. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 26./2009. március 16.Hunyad megyében a kilencvenes évek elején, aki ünnepelni akart mind elfért a dévai vármegyeház dísztermében. Ma viszont a megye számos településén számos templom, gyülekezeti ház, sőt a dévai Téglás Gábor Iskola tágas aulája is szűknek bizonyult március 15-e ünnepléséhez. Az évek folyamán megerősödött apró magyar közösségek ugyanis ezúttal mind ünnepelni akartak. Egységesen, együtt ünnepelt a Hunyad megyei magyarság. A közel tucatnyi helyszín mindegyikén színvonalas, méltóságteljes ünneplés folyt. Winkler Gyula, EP-képviselő több helyszínen is hangsúlyozta az egység gondolatát. Végre megtörtént az új erdélyi magyar összefogás és egyénként, közösségként tagjaivá váltunk az Európai Uniónak, fogalmazott. Ferenczi István, megyei RMDSZ alelnök a piski csata emlékére állított obeliszknél hangsúlyozta: az áldozatvállalalást ma sem kerülheti el az, akinek fontos az itthonmaradás, a közösség, a szabadság. Szászvároson, ahol a híres Kun kollégium árnyékában ma alig tucatnyi gyermeket sikerül összetoborozni a magyar elemibe, most ékes magyar nyelven előadott műsorral léptek fel, majd a Szent Ferenc Alapítvány nagyszalontai otthonában nevelkedő gyermekek adták elő a 91 éves, Szászvároson élő Bíró Antal atya historiásénekét, melyet tavaly írt a gyulafehérvári püspökség 1000 éves fennállásának alkalmából. Végül megkoszorúzták gróf Kuún Kocsárd, forradalmi főispán mellszobrát, a református templom előterében. Vajdahunyadon szintén a református templomban zajlott a megemlékezés, illetve az előtte felállított Petőfi szobornál. A legszínesebb ünnepség ezúttal is Déván volt, a Melite református gyülekezeti házban Deák Piroska magyar szakos tanárnő felelevenítette a márciusi ifjak emlékét. Az ünneplők a hagyományhoz híven a temetőbe vonultak, a szabadság hőseinek emlékére emelt obeliszkhez. A rendezvénysor a Téglás Gábor Iskolacsoportban folytatódott. /Gáspár-Barra Réka: Hunyad. Ünneplés az összefogás jegyében. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 16./2009. július 27.Nem sokan fognak hozzá kilencvenéves korukban könyvet írni. Bíró Antal atya azonban azok közé tartozik, akikre Isten sok feladatot rótt, és akik igyekeznek tehetségük és lelkiismeretük szerint teljesíteni azokat. Hatalmas lelkesedéssel vállalta fel Böjte Csaba mellett a munkát Szászvároson. Közben kitartóan küzd a szászvárosi magyarságért, kertészkedik, az egész erdélyi magyarságot pedig verseken keresztül biztatja a jóra, szépre. Kilencvenedik születésnapjára lett kész az a verseit tartalmazó könyvecske, amelyet a Gyulafehérvári Római Katolikus Püspökség ezeréves jubileumára állított össze. Antal atya ízig-vérig pedagógus. Ma is büszke arra, hogy magyar–román szakos pedagógusi diplomáját Domokos Pál Péter írta alá, hogy a ferences rend íratta be Kolozsvárra magyar–német szakra. Azután mégsem élhetett pedagógusi hivatásának, mert Márton Áron megtiltotta, hogy papjai marxista iskolában tanítsanak. Antal atyát Márton Áron szentelte pappá, a későbbi években hat évet sínylődött lágerekben. A temesvári egyházmegyében szolgált, ahol 47 éven keresztül németül prédikált. Harminc éve nyugdíjas, azóta többet dolgozik, mint előtte. /Takács Éva: A remény kapujában. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 27./2012. május 5.Jónak lenni és jót tenniBoldog Apor Vilmos példája és ereklyéje Marosvásárhelyen Feledhetetlen hangulatú, megható szentmise keretében emlékeztek meg Boldog Apor Vilmos püspökről, az egyetlen boldoggá avatott székely vértanúról megyeközpontunkban is. Ereklyéjét Pápai Lajos győri megyéspüspök hozta el a csíksomlyói kegytemplomba, s az erdélyi ferencesek több városban mutatják be a híveknek. A Keresztelő Szent János-plébániatemplomba a mártír püspök vérrel átitatott ingdarabját tartalmazó szép foglalatú ereklye Böjthe Csaba dévai ferences szerzetessel érkezett, s ő tartotta csütörtökön este a szentmisét a templomot megtöltő híveknek, érdeklődőknek. A szerzetest elkísérte derűs tekintetű árváinak és neveltjeinek egy csoportja is. A szentmise különleges színfoltja volt az egyházmegye legidősebb papjának, a 94 éves Bíró Antalnak, a 70 éve szolgáló rubin misés atyának a Boldog Apor Vilmos életéről és jelentőségéről szóló verse. A rendkívüli szellemi teljesítményt jelentő alkotásban a székely vértanú püspök emberi nagyságát, az erdélyi magyarokat erősítő, serkentő példáját foglalta rímekbe az idős lelkész. – Megrendítettek az erdélyi népszámlálás adatai, amelyek azt jelzik, hogy nagy a baj az erdélyi magyarsággal, hisz tíz év alatt 12 százalékkal fogyatkoztunk. S mégis, vannak, akik könnyen lemondanak a családról, s gyermekotthonba adják a legkisebbeket, idősotthonban helyezik el az öregeket. Sok sebtől vérző világunkban, társadalmunkban az összefogás helyett egymásra acsarkodó politikai erők küzdenek a hatalomért. Ilyen körülmények között ki tudhat népünknek utat mutatni? – gondolkozott el Böjthe Csaba atya, s fordult a székely vértanú Apor Vilmos püspök felé, hogy példájával arra biztasson, miképpen kellene közösségünket megvédeni a széthullástól. Miséjében részletesen ismertette a vértanú püspök életét, aki a főnemesi Apor család sarjaként 1892-ben Segesváron született. A hatgyermekes család feje korán elhunyt, s az árvákat az anya nevelte. Apor Vilmos a kalocsai jezsuita kollégiumban tanult, s az anyja kérésére a jogi karra iratkozott be, majd Innsbruckban végezte el a teológiát, s szerezte meg a doktori címet. Az első világháború idején katonavonatokon teljesített szolgálatot, a sebesülteket erősítette, biztatta. A határ menti kicsi településre, Gyulára nevezik ki segédlelkésznek, majd 1918-41 között ugyanott plébános. Nem lázadozik, nem akar máshova menni, szolgálati helyén karolja fel a szegények, a hadiárvák ügyét, eszközöli ki Bukarestben, hogy a háborúban elhurcolt 41 gyulai férfit kiengedjék a jilavai börtönből. 1941-ben nevezik ki győri püspöknek, s ebben a tisztségében is a szegények mellett az igazságtalanul üldözötteket védelmezi. Amikor a második világháború eléri Győrt, menekültek százai találnak a püspökségen menedéket. Nagycsütörtökön, amikor az orosz katonák a pincében levő több mint száz asszonnyal, lánnyal akarnának szórakozni, Vilmos püspök szembeszáll velük. A katonák sorozatot lőnek a plafonba, majd fejét, karját és gyomrát érik a gyilkos golyók. Elszántságát látva meghátrálnak, s rajta kívül sem esik bántódása senkinek. Húsvéthétfőn belehal sérüléseibe. Holtteste a kommunista hatalom idején csak 1986-ban kerülhet méltó helyére, a számára készült vörös márvány szarkofágba. Boldoggá avatása jó évtized múlva, 1997 novemberében teljesedik be a római Szent Péter téren, szentté avatásának folyamata elkezdődött – hangzott el a ferences szerzetes miséjében, aki 2.300 árva és nagyon nehéz anyagi helyzetből kimenekített gyermek számára nyújt menedéket. Ezért hiteles, amit a közösségek, a család, a gyermekek érdekében hirdet, s követendő példaként állítja Boldog Apor Vilmos püspököt, aki a kiszolgáltatott emberek védelmezője volt, s élete árán nyert örök életet, manapság pedig erőt adhat a sokkal csekélyebb áldozatok vállalásához. Böjthe Csaba nem siet és nem türelmetlen. A misét követően volt egy mosolya és jó szava mindenki számára, aki ezt igényelte. A Népújság kérdésére többek között elmondta: – Nézzék, mi, papok kiöltözünk mint Mikulás, vállaljuk a cölibátust, de nem azért, mert megfizetik, mert elvárják tőlünk. Azért tesszük, mert örömöt jelent, mert jónak lenni és jót tenni igen-igen izgalmas és érdekes dolog. Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely) 2012. szeptember 14.A Szövétnek 89. számaAmikor leteszem a Szövétnek legfrissebb, idei augusztusi számát (XVI. évfolyam, 4., illetve 189. szám), azon gondolkodom: valamibe már bele kellene kötni, különben még azt hiszik: lefizettek, hogy csupa jót írjak róla. De melyik írásba köthetnék bele? Talán az Ujj János vezércikkébe, amelyben azt írta: Helsinkiben 16-szor csendült fel nemzeti imánk, most a harmadával is elégedett lenne? Olimpia előtti „kishitűségére” szerencsére rácáfoltak a magyar sportolók. Vagy Réhon József mélymagyarról, hígmagyarról szóló írásába? Magam is néhány, számomra új dolgot tudtam meg belőle. Vagy ugyanezen szerző Borzasztó élmények Aradon c. írásáról, amellyel szinte mindenben egyetértek? Blazovich Lászlónak a 19. századi aradi magyar telepítésekről szóló tanulmánya, mint elvetélt történészt is, különösen érdekel ugyanúgy, mint Berecz Gábor és néhai Sztoi Demeter cikke Csanád vármegye címeréről, vagy a Piroska Istváné az egykori aradi választásokról. Fekete Réka az Aradi Kamaraszínház sikeres elmúlt évadáról készít beszámolót, Ujj János (hadd leplezzem le a -j -s-sel szignózott szerzőt) a Kisiratoson megtartott, Simonyi Imréről írt Sarusi-könyv bemutatójáról, amelyen ő tartotta az ismertetőt. Egy másik könyvismertető Böszörményi Zoltán: Füst c. legújabb, a szerzőt a távoli Brazilia egzotikus tájaira vezető novelláskötetéről szól. Móré-Sághy Annamária Kiss Törek Ildikó és Varga Vilmos színművészek aradi fellépése kapcsán ír „az egyszerű szeretet céltalanságáról” hangulatos cikket. Nagyon kellemes meglepetés Juhász Béla hét „félpercese” – a negyven évvel ezelőtti jó tollú diákriporter ígéretes indulásának folytatását látom benne. Két vers (Grosz László, Dr. Sasi Nagy Béla), két útleírás (Milka Péter és Sz. Benedek István), egy egykori Csikys diákról, a vegyészdoktor Munteán Norbertet faggató interjú (Nagy István), az egykori „Csykis dinasztiákról” szóló Réhon írás, egy rendhagyó násznagyi köszöntő (Csanádi János), Jankó András mediációról szóló írásának valószínűleg első része. Érdeklődve olvastam Oroszlány László visszaemlékezéseinek ugyancsak első részét, Piroska István kiegészítéseit az alig megjelent Humorból elégtelen c. kötethez, a visszaemlékezést (Hálik Edvárd) Bokor Ellára (valamikor hosszasan beszélgettem vele készülő krimijéről) és persze Matekovits Mihály írását az Aradon és környékén hosszasan szolgált Bíró Antal atyáról. Kimaradt még valami a felsorolásból a Szövetnék nagyon jó, olvasmányos augusztusi számából? Igen a keresztrejtvény, Lészay Béla ódája a sporthoz. Azt még nem volt időm megfejteni. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2013. október 30.Antal atya hosszú életének egyik legszebb napja voltVasárnap a rétyi eltérőnél Böjte Csaba Erdély legöregebb papjá- val, Bíró Antal atyával és Deák Botond rétyi tiszteletessel adták áldásukat a menetelő székelyekre. Levelében Csaba testvér így ír Székelyföld legöregebb prófétájáról: Antal atya vallási, nemzeti identitásáért sokat szenvedett. Elmondta, hogy Zetelakáról 1949 tavaszán gyalog mentek át a Hargitán, a pünkösdi búcsúra, több mind ezer hívővel. Márton Áron volt abban az évben Mária lábánál a szónok. Az emberek olyan nagy lelkesedéssel indultak haza, hogy az akkori nagy menetelésen egyetlen egyszer örömükben elénekelték a Magyar himnuszt. Zengett zúgott a Hargita, de Antal atya sajnos nagy árat fizetett ezért a bátorságért. Akkor és ott nem volt egyetlen zászló sem, s mégis a szegény atyát letartoztatták, a nemzeti imánk miatt nagyon meghurcolták, életét Székelyföldtől távol Bánátban kellett leélnie. Az akkori menetelés egyetlen fényképe – ahogyan ő mondotta -, az összetört két keze, melynek egyetlen ujját sem tudja mozgatni. Eltelt közel hetven esztendő, és most ezen a csodálatos vasárnapon, mikor az autóval hosszan mentünk a több mint 50 kilométer hosszú menetoszlop mellett, a székely zászlók erdejében, könnyeivel küszködve csak annyit mondogatott: hogy ő soha, de soha nem gondolta, hogy ezt a szép napot meg fogja érni! Istennek hála, lám ezt a szép napot is megérhettünk! Legyünk bátrak, kitartók, türelmesek, mert egészen biztos, hogy felragyog az az áldott nap is, melyen felemelt fővel, ennek az országnak minden lakójával békében vállalhatjuk nemzeti, vallási identitásunkat félelem nélkül, törvényesen! Csaba t. Erdély.ma 2015. október 10.Erdély legidősebb magyar papja ma is aktívA 98. évébe lépett nemrég elején Bíró Antal atya, aki ma Böjte Csabának segít: a szászvárosi ferences kolostorban berendezett gyermekotthonban él, rendszeresen misézik, prédikál. Nézem a kezét. Ujjai helyén mintha görcsösen, szeszélyes könnyűséggel kanyargó szőlőkacsok, erősen kapaszkodó, szép erezetű öreg fa gyökerei lennének. Finoman a karomra fonódnak; ha nyomatékosabban mond valamit, nemcsak a hangját emeli meg, szorít egyet az ingemen. Odalett a csont, az ízület – Látja, tanár úr, a begombolkozás is nehezemre esik – mondja. Ragaszkodik hozzá, hogy tanár úrnak szólítson. Az imént azt kérdezte, mivel foglalatoskodtam eddig életemben; régvolt munkám keltette fel leginkább az érdeklődését. Ő is tanított: az 1940-es években Székelyudvarhelyen mint ferences barát németet és magyar irodalmat. – A börtönben ment tönkre mindkét kezem. Pedig nem vertek meg, hanem meghúzta a cement a pincében, ahol tartottak. Az öregedéssel pedig csak súlyosbodott az állapota: odalett a csont, az ízület. Tavaly márciusban ráadásul elestem, három helyen eltört a lábszáram. Porckopás van a térdemben, rázuhantam a folyosón a kőpadlóra. Elölről kezdtem az életemet a kilencvenhetedik évemben. Magatehetetlenül feküdtem hetekig, mint egy pólyás baba. Újra meg kellett tanulnom mozogni, járni, kérem szépen. Jobban félek, mióta nincs fájdalmam. Ezért is keresem a kezeket. Akkor biztonságban érzem magam. Az egykor szászok lakta, építőmesterei munkáját nyomaiban őrző Szászváros felett esős-borús az idő. A ferences rendház hatalmas, boltíves folyosója is sötétbe burkolózik. Késő délután érkeztünk meg Antal atyához, Erdély legidősebb papjához, Csaba testvér egyik segítőjéhez. Öt-tíz éves gyerekek lepik el pillanatok alatt a folyosót; vége a tanulóidőnek, kezdődik a vacsora, juhsajt van és főtt tojás. Magyar–román keveréknyelven beszélgetnek egymással és a nevelőkkel. A gyerekek sokszor szegény román családokból érkeznek Szászvárosba, később átkerülnek Csaba testvérhez Dévára; autóbusszal és vonattal negyven perc a távolság. A gyerekek körbevesznek minket, határozott mozdulattal kezet nyújtanak. Három-négy kar nyúl felénk egyszerre: az idegenből jött a legérdekesebb ebben a pillanatban. A nevemet mondom, az egyik visszakérdez: – Ti-be-ri? Tiberiu? Én is Tiberiu vagyok – vágja rá büszkén. Aztán beözönlenek az étkezőbe. Antal atya mellett a kis asztalon ott a főtt tojás lefedve, mellette egy tepsiben rizses lecsó hűl. Ő főzte magának. Az íróasztalon világoskék papír szálkás betűkkel. „Előttük van” – betűzöm ki a szöveget; oldalt az Alföldy-féle irodalomkönyv és egy Jókai, a Mire megvénülünk. Az ablak előtt címeres magyar zászló. – A rabonbán unokája vagyok, tetőtől talpig székely – feleli, mikor a gyermekkoráról kérdezem. – Zetelaka mellől, Küküllőkeményfalváról származom. Onnan mentem barátnak. Vékonyka kötetet mutat, végigpörgetem, beleolvasni nincs idő, folytatná a beszélgetést. Látom, hogy versek.A saját költeményei. Tavaly gyűjtötte össze és egészítette ki őket, amikor beteg volt. – Nem is költemények ezek a szó mai értelmében. Regös vagyok én, krónikás. Aztán fejből mondja, s megfogja a kezem: – „Áron püspök! Erdély fia, sziklajellem a javából, / Csodát fakaszt minden szava, akár Mózes a sziklából.” Tanítani akarok vele, tudja, tanár úr? Mert a csodák megtörténnek, s bizony azt is tudhatjuk, ha egy kicsit gondolkodunk, hogy a csodának kétféle módja van: a hivatalos, amit a római kúria elismer, s van kérem ezen túl milliónyi magáncsoda is. Olyan esemény, olyan személy szava az ember életében, ami irányadó, ami a szemét felnyitja. Nekem Áron püspök, a szent életű Márton Áron volt ilyen irányadóm, ilyen Úristentől kapott csodám. Egyedül szentelt engem a gyulafehérvári püspöki kápolnában. Hatan várakoztunk a növendék barátok közül a papságra. Péter és Pál napján ötöt felszentelt, nekem meg kellett várni, amíg betöltöm a huszonharmadik évemet. Különleges ajándék volt. A szertartás után, jövőre lesz hetvenöt esztendeje, széket hozatott nekem, szemben magával leültetett, úgy, mint ahogy mi ülünk most. Szépen lassan a következőket mondotta. „Fiam! Tudod-e, mire vállalkoztál?” A kérdés hirtelen jött, mellbe vágott. „Nehéz idők előtt állunk. Most kaptam a jelentést a Vatikánból, hogy Oroszországban hogyan üldöznek két jezsuita atyát.” Aztán elmondta a statisztikát: hány papot börtönöztek be, végeztek ki eddig a kommunisták. „Ez vár ránk is” – mondta 1941-ben, amikor még kevesen sejtették a háború kimenetelét. Mindig hangsúlyozom: nemcsak azokat kell boldoggá avatni, akik börtönben haltak meg annak idején, hanem azokat is, mint Márton püspököt, akik példamutatóan éltek. Szinte a püspökkel egy időben került fogságba is. Márton Áron a negyvenkilences csíksomlyói búcsúról távozva, miután sofőrje Székelyudvarhely és Segesvár között kicselezte a letartóztatására igyekvő titkosrendőröket, kerülő úton visszatért Gyulafehérvárra. Nem sokkal később Bukarest felé menet fogták el, s került börtönbe, majd 1967-ig házi őrizetbe. – A negyven esztendőn át legutolsónak hitt csíksomlyói körmenetre én vezettem 1949-ben a zetelakai keresztalját – mondja Antal atya. – Több tízezren voltak a somlyói nyeregben. Márton Áron püspököt négy gyimesi csángó kísérte lóháton, hogy megvédjék. Mikor visszaértem Zetelakára, a káplánunk körmenettel fogadott a falu határában. A központba érve a káplán elkezdte énekelni a Himnuszt. Zúgott egész Zetelaka, mint az őserdő. Még aznap este üzent a közelben tartózkodó püspök: hívják össze a környék papságát, mert testamentáris szavakat akar mondani nekünk. Röviden beszélt: „Ki tudja, találkozunk-e még?! A kötél a nyakamon; csak azt várom, mikor húzzák meg. Nem mondok nektek egyebet: engedelmeskedjetek a mindenkori törvényes püspökötöknek. Egyébbel ne törődjetek. Vállalom a sorsomat, vállaljátok ti is!” Megfogja a karomat, a szemembe néz áthatóan, egészen közelről. Értelem, érzelem s az akaraterő csillog benne egyszerre. Keménykötésű férfi, szenvedéllyel beszél, néha szinte kiabál, máskor egészen lehalkítja a hangját, főleg, ha elkomorul. – A káplánomat a Himnusz éneklése miatt keresték ugyan a rendőrök, de addigra elbujdosott. Engem nem sokkal később, augusztus 29-én, a mohácsi vész évfordulóján tartóztattak le. Harminchárom napig vallattak. Egy olyan fiatal magyar férfi vette föl az adataimat, akit én elnökként érettségiztettem. Hogy hívják az urat? – kérdezte. Szégyelld magadat, mondtam, nézd meg az érettségidet, hogy ki írta alá! – folytatja az atya, s haragosan felemeli a hangját; mintha itt lenne vallatója, s neki mondaná. – Egy mellényben és egy ingben voltam a Securitate pincéjében, akkor kezdődtek az ízületi nyavalyáim is. Azt követelték, írjam alá, hogy a kommunizmus ádáz ellensége vagyok. Persze hogy nem írtam alá, kérem szépen. Száz tanút hozunk, válaszolták. Mondom, egyet hívjanak! Nem hívtak. A jegyzőkönyvbe mégis bekerült, hogy „a rendszer ellensége”, s a papír végigkísérte az életét a változásig. Aztán szabadon engedték, visszamehetett szerzetestársai körébe. A rend működését nemsokára betiltották: 1951. augusztus 20-án éjjel Erdély 22 ferences kolostorából százhúsz barátot szedtek össze. Hamarosan mindannyian a nagy máriaradnai rendházban találták magukat, az orosz katonák szomszédságában. Végül három részre osztották a kisebb testvéreket: a teológiai tanárok és a növendékek Désre, mások Körösbányára kerültek. Bíró Antalt a székelyföldi Esztelnekre helyezték, a Kárpátok aljába. Misézni lehetett, de őrizték őket. A teológiai tanárok titokban tovább folytatták az oktatást, s aztán négy fal között felszentelték a klerikusokat. A közelben lakó rendtárs, Csaba testvér is még az illegális időkben lett ferences. – Amikor megszüntették a kényszerlakhelyeket, feltették a kérdést: hová akarok menni szolgálni. A Kárpátokba, Pálpatakára szerettem volna kerülni, falusi emberek, medvék és farkasok közé, távol a külvilágtól. Mondtam is. Az állam nem engedte, elővették a jegyzőkönyvet, hogy ellensége vagyok a kommunizmusnak. Nem maradhattam a székelyek között, ki kellett takarítaniuk engem Erdélyből! A Bánságba, a Temesvári egyházmegyébe, Neudorfba, egy sváb faluba helyeztek a német nyelvtudásom miatt. Negyvenhét esztendeig voltam ott. Német nyelvtudás, hát igen – sóhajt. – Amikor a diplomát szereztem, azt mondta a vizsgáztató: maga ugyan Nyikó menti dialektusban beszéli a németet, ellenben a grammatikája tökéletes. Ezzel a Nyikó menti dialektusommal miséztem a sváboknak, ezzel kereszteltem, eskettem, temettem őket. Amikor el akartak helyezni, küldöttséget menesztettek Temesvárra, visszakértek. Megáll egy pillanatra, megtörten néz rám. – Fáradt vagyok, tanár úr, bronchitisem van, eddig bírtam hanggal – mondja. Tamási Áron huncut székely volt Szedelődzködnénk, de váratlanul lendületesen folytatni kezdi. Csaba testvérről beszél, arról a negyven évvel fiatalabb paptársról, aki Márton Áron mellett talán a legnagyobb hatással volt rá életében. Böjte Csaba néhány évvel Ceausescu bukása után érkezett Dévára. Egy szobát hagytak meg az előző rendszerben a plébánosnak, a ferences kolostor többi helyisége romokban állt. – Oda jártak be korábban piszkolni, szeretőzni. Csaba a lakatot az ajtóról letörte, kitakarított, s elkezdte maga köré gyűjteni a gyerekeket. Amikor ezt meghallottam, s láttam, milyen hatása van, csatlakoztam hozzá, a gyerekeket sokszor az éhhaláltól mentő kis csoporthoz. Életre hívtuk a Szent Antal Alapot. Ami pénzem volt, beleadtam. Ott állok mögötte: Szászvárosban ő hivatalosan a plébános, de én misézek a bentlakóknak és a szászvárosi, szórványban élő magyaroknak. Először Csaba vitt át Magyarországra, missziót tartottunk Szentesen. Így mutattam be őt: „Ama régvolt hadak útját rég belepte a múlt pora, ne várjátok a királyfit, nem jön vissza többé soha. De Isten megszánt minket, helyette jött másik Csaba, csuhában jött, nem lóháton, az ő neve Böjte Csaba.” Mióta mellette vagyok, egyértelművé vált: annál, milyen vallású, sokkal fontosabb, hogy jó vagy rossz-e az ember. A kisegyházak néha még jobban is segítik Csaba testvért. Ötven-hatvan éves férfi jött hozzánk a minap. Azt mondta, pünkösdi lelkészként bejár a debreceni börtönbe, felkeresi a cellákat. Raboskodik ott egy marosszéki fiú, nem tudom, mit csinált. A kisfia nyolcéves, nálunk van Szászvárosban. A lelkész annyi csomagot hozott, amennyi a csomagtartójába belefért. Aztán ugyanebből a pünkösdi gyülekezetből két hét múlva hárman jöttek, hogy segítsenek, két hónap múlva pedig egy zsák rizst és egy zsák cukrot küldtek a gyermekeknek. Idejött tizenkét nazarénus leány a nyáron, kitakarították az egész kolostort, rendbe szedték a kertet. A regösségről, a dalnokságról érdeklődnék megint, ő azonban az eszmei-irodalmi előképekről beszél. – Két nagy írónkat is hallhattam élőben: még papnövendékként Tamási Áront. Huncut székely volt a kopasz fejével. Ő mondta, hogy a székely kétszeresen magyar ember. Nyirő Józseffel pedig beszéltem is, amikor 1942-ben a kolozsvári moziban bemutatták az Emberek a havasont. Elöl ült, vele a stáb, Szőts István rendező. Látta, hogy szerzetesek vagyunk, odajött hozzánk a vetítés után. Gratuláltunk a filmhez. Tudtuk, hogy otthagyta a papságot, megnősült, református lett. „Becsüljétek meg a csuhát! – mondta. – Engem azóta ver az Isten, amióta a reverendát ledobtam magamról.” Bíró Antal atya viszont hű maradt. – Jövőre lesz a hetvenötödik évfordulója, hogy Áron püspök pappá szentelt. Remélem, megünnepelhetjük. Minden testrészem rossz már. Azért adok hálát Istennek, hogy a szívemet, a fejemet megőrizte. Pethő Tibor mno.hu / Magyar Nemzet Erdély.ma 2016. május 3.Íme, az emberMájus 4-én, szerda este 18.00 órától a székelyudvarhelyi Ferences Templomban szentmisét mond Antal atya és Böjte Csaba testvér. A szentmise után Erdély legöregebb papja, Bíró Antal atya bemutatja a Márton Áron tiszteletére szentelt év alkalmából kiadott emlékkönyvét. A szép kivitelű, színes képekkel illusztrált könyvben sok, eddig nem hallott, személyes élményt fogalmaz meg a szerző. Ezek a jól megírt történetek, Áron püspök emberi nagyságát, népe iránti elkötelezett kiállását szépen szemléltetik. Antal atyát Bíró János néven anyakönyvezték 1918. szeptember 5-én Küküllőkeményfalván. 1941-ben szentelte pappá Áron püspök. Ifjú korában Székelyudvarhelyen és Zetelakán szolgált, majd a szerzetesrendek feloszlatása után a Temesvári Egyházmegyébe került, ahol 47 éven át szolgált vegyes lakosságú közösségekben. Nyugdíjas korában Szászvárosra vonult vissza a minorita rendházba, ahol lehetőség szerint továbbra is fáradhatatlanul dolgozik; misét mond, könyveket ír és kertészkedik. A Márton Áronról szóló kötetet Csíkszereda és Székelyudvarhely után az idős lelkész, Böjte Csaba testvér közreműködésével más helyszíneken is be kívánja mutatni a híveknek és az érdeklődő olvasóknak. Élő Székelyföld Munkacsoport eszm.ro 2016. szeptember 27.Az Istenben való rendíthetetlen hit jegyébenSzázéves templomot szenteltek fel Csernakeresztúron Ünneplőbe öltözött vasárnap Hunyad megye egyetlen magyar többségű települése, Csernakeresztúr. A bukovinai Székelyek – Csernakeresztúrra való betelepedésüket követően – immár jó száz éve minden szeptember derekán Szent Kereszt-búcsúra gyűlnek össze hálát adni, ünnepelni, további áldást kérni életükre, munkájukra. Idén azonban különleges volt a búcsú, a kívül-belül szépen felújított templom ugyanis századik évfordulóját ünnepelte. A szomszédos Déváról és Vajdahunyadról is sokan eljöttek, hiszen Csernakeresztúr nemcsak hogy a két város között félúton található, hanem erős rokoni és baráti szálak kötik össze az oda is telepített bukovinai székelyeket. A magyar és székely zászlókkal feldíszített templom zsúfolásig megtelt, olyannyira, hogy sokan be sem fértek, kintről hallgatták az ünnepi szentmisét. Különböző megpróbáltatások formájában mindannyiunk életében jelen van a kereszt, az Isteni gondviselés, a krisztusi áldozat és a bűnbocsánat jele. Keresztény embernek nem szabad siránkozva és alkudozva hordoznia, nem kérdőjelezheti meg az isteni akaratot, hangsúlyozta a szentmisét celebráló Jakubinyi György Gyulafehérvári érsek. Minden megpróbáltatás a javunkat szolgálja, az ember azzal kerül közelebb Jézushoz. A tiszta szívvel megélt élet gyümölcse minden szenvedésért kárpótol. Az érsek felszentelte a felújított templomot, amely a helyi bukovinai székelyek megmAradását és hitét bizonyítja. A templom épületénél azonban fontosabb az élő katolikus közösség, az adja a reménységet. Bíztatással köszöntötte a közösséget Tóth János helyi plébános is, megköszönve mindazoknak, akik anyagiakkal, munkával vagy imákkal segítették a templom felújítását. A plébános úr által vezényelt kórus alkalomhoz illő egyházi kórusművek előadásával tette még ünnepélyesebbé a szentmisét. Zarándok vendégek A százéves felszentelési szentmise előtt zarándokok látogatták meg a csernakeresztúri templomot. 120-an voltak, a dévái Szent Ferenc Alapítványtól jöttek Böjte Csaba atya kezdeményezésére. Tulajdonképpen Déváról Vajdahunyadra zarándokoltak el gyalog, hogy a vár 600 éves kápolnájában imádkozzanak békéért, a pappá avatásának 75. évfordulóját szombaton ünneplő 98 éves Bíró Antal atyáért és egy sikeres tanévért. Útközben természetesen megálltak a dévai Szent Antal-templomnál, illetve a nagy ünnepségre készülő csernakeresztúri Szentkereszt-templomnál, ahol alkalomhoz illő dalokat énekeltek, illetve imádkoztak. Chirmiciu András Nyugati Jelen (Arad) 2017. május 9.Erdély nagy tanúságtevőiAz Úr csodásan működik Mindhárman közel egy évszázadot éltek, mindhárman átélték a mostoha huszadik század viharait, mindhárman kemény üldözést vállaltak kettős meggyőződésükért: a magyarságért és a hitükért. A sors megpróbáltatásai azonban nem törték meg őket, egész életükön keresztül hűek maradtak a hithez és a nemzethez, derült ki a dévai belvárosi római katolikus templomban vasárnap tartott könyvbemutatóból, melyet a Szent Ferenc Alapítvány gyermekei tartottak roppant színvonalasan. Frigyesi Ágnes újságíró szinte az utolsó pillanatokban beszélgetett el részletesen a három kiemelkedő erdélyi egyházi személyiséggel.Az Úr csodásan működik című könyv minapi budapesti megjelenését sajnos már egyikük sem érte meg: Tőkés István élete 100., Ferencz Béla Ervin 97., Bíró Antal pedig 99. évében adta vissza lelkét Teremtőjének 2016-ban. Tőkés István, a forradalmár-politikus-püspök Tőkés László édesapja református lelkipásztor volt, Ervin atya és Antal atya pedig római katolikus pap. Mindhármat meghurcolta az ateista kommunista diktatúra, mindhárman megszenvedtek a kisebbségeket elnyomó rendszer éveiben: Erdélyben a huszadik század a keresztény hitnek és a magyarság nemzeti létének szomorú, mostoha időszaka volt. A könyvben a magyarországi újságírónő külön-külön mutatja be a három kiemelkedő személyiség életútját, nehéz pillanatait, a vezérfonal azonban az Istenbe vetett mély hit, amely erőt és reményt adott még a legkilátástalanabbnak tűnő időkben is, példát mutatva az utókornak bátorságból, kitartásból, gerincességből és magyarságból. A Szent Ferenc Alapítvány diákjai nagyszerűen mutatták be az erdélyi nagy tanúságtevőkről szóló, Budapesten áprilisban megjelent könyvet Chirmiciu András / Nyugati Jelen (Arad) 2017. május 18.Isten és a nemzet szolgálatábanErdélyi tanúságtevők Szombaton a Bod Péter Megyei Könyvtárban mutatták be Frigyesy Ágnes budapesti újságírónő Az Úr csodásan működik címet viselő, Ferenc Béla Ervin és Bíró János Antal ferences szerzetesek, valamint Tőkés István református teológus életútját ismertető riportkönyvét. A szerzővel lapunk munkatársa, Bedő Zoltán beszélgetett. Társalgásukból a jelenlévők megtudhatták, hogy Frigyesy Ágnes értelmiségi családban született 1963-ban Kecskeméten. Felmenői között pedagógusok, jegyzők, jogászok, földbirtokosok, iskolaalapítók és művészek találhatók, így családja nem tartozott a kommunista rendszer kedveltjei közé. Első diplomáját a kaposvári Tanítóképző Főiskolán, a másodikat a szegedi Tanárképző Főiskola magyar szakán szerezte. Újságírói pályára hét év tanítás után, a rendszerváltás után lépett. Munkatársa volt többek között a Kecskeméti Lapoknak, az Új Magyarországnak, a Film, Színház, Muzsikának, a Honismeretnek, a Magyarok Világszövetsége lapjainak: a Világszövetségnek, a Magyarok Világlapjának és a Világlapnak. Nemzeti elkötelezettségű, keresztény újságírónak tartja magát, ezért cikkei központjában sorskérdéseink állnak, és az evangéliumi örömhír közvetítője szeretne lenni. Jelmondatának Kodály Zoltán eme kijelentését választotta: „Akiben van tehetség, köteles azt kiművelni a legfelsőbb fokig, hogy embertársainak mennél nagyobb hasznára lehessen. Mert minden ember annyit ér, amennyit embertársainak használni, hazájának szolgálni tud.” Saját bevallása szerint a könyv megírásával e három erdélyi tanúságtevőnek szeretett volna emléket állítani, és helytállásukat példaként az elkövetkező nemzedékeknek felmutatni. Közülük kettővel bensőséges kapcsolatban állt, ezért a velük készített interjúk tulajdonképpen egy-egy őszinte beszélgetés írásban rögzített formái. A kommunista börtönökben sokat szenvedett Ervin atyát néhai Bartis Ferenc, szárhegyi születésű költő jóvoltából ismerte meg Budapesten. Kölcsönösen ráéreztek a lelki rokonságra, így az évek során hosszú beszélgetésekkel fűszerezett ismeretségük érzelmi kötődéssé mélyült. Tőkés Istvánban némiképp az elvesztett nagyapját vélte felfedezni, és talán e jól érzékelhető rokonszenv hatására alakult ki barátság közöttük. Olyannyira, hogy szekusdossziéjának feldolgozását is rábízta. Bíró Antal atyával Csaba testvér gyergyószentmiklósi, Szent Annáról elnevezett gyermekotthonának a felszentelésekor találkozott, aki már akkor a bizalmába fogadta. Ennek ellenére vele nem volt könnyű interjút készíteni, mert beszéd helyett inkább írásban szerette megfogalmazni mondanivalóját. Tölgyesi Erik gitárjátéka, Karola húga csengő hangja, valamint az idézetek Damokos Kinga, Józsa Zsuzsa és Tölgyesi Erik általi tolmácsolása hangsúlyosan hozzájárult az est emelkedett hangulatához. (berecki) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) lapozás: 1-13
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
